Egy barátomtól értesültem idén nyáron Yehuda Lahav haláláról. Weiszlovits István néven született 1930-ban, a Csehszlovákiához tartozó Eperjesen. Kiváló baloldali ember, egész életében egyszerre magyar, csehszlovák és zsidó műveltséget, kultúrát hordozó újságíró volt. Szeretett szüleit a nácik gyilkolták meg. Yehuda Lahav édesapja előrelátásának köszönhetően élhette túl a holokausztot. Közép-Európát a felszabadulás után hagyta el. Yehuda Lahav alkotó évei legnagyobb részét Izraelben töltötte.
Kávéház-történeti cikken dolgoztam. Az utolsó fázis az élvezeté volt: beültem a kiszemelt kávéházba egy kis személyes tapasztalás céljából. Párás szemmel csodáltam a masszív bútorokat, a falakon az évtizedekkel korábbi képeket a nyitás körüli időkről. Élveztem a hangulatot.
Aztán kérdezgetni kezdtem a kedves, szőke leányzót, aki hozta-vitte a kávéscsészémet, számlámat, miegymást: mit tudhat ő erről a helyről? A kollégái között tud-e "nagy öregekről", a régi idők tanúiról, a folytonosság élő szobrairól?
"Persze, dolgoznak itt régiek, bólogatott a kedves pályakezdő leány (aki, gyanúm szerint, a ranglétra alján kezd, egyébként nagyon helyesen, ezért ő cikázott fel-le a galéria lépcsőjén - és ezért "került a látókörömbe", ahogy a rendőrségi közlemények fogalmaznak). Itt voltam egy éve gyakorlaton is, aztán felvettek, és azóta még mindig itt dolgoznak az akkori kollégák. Pedig az nagy szó!"
Hát - nem voltunk egy hullámhosszon.
Raana Raas (Görgey Etelka) a Csodaidők-sorozat masszív rajongótáborának köszönhetően magánkiadásban adja közre tetralógiája rég várt negyedik részét. Néhány nap múlva bárki, aki magyarul olvas, megismerheti három kiváló irodalmi alak, Judy, Giin és Yaan Raas családtörténetének végét. Mindhárman kései utódaink - ahogy az író megteremtette őket. Csodaidők az emberiség Krisztus utáni történetének negyedik évezredében.
Siker - a profi módon gerjesztett Harry Potter-hisztéria nélkül is
Közzétettem a demonstráció előzetesét. A Miniszterelnöki Hivatal ablakai alatt mondtuk el újra, mi a baj a 298-as parcellában kialakult állapotokkal.
A NOL beszámolója az MTI alapján készült:
Egy keddi eseményre hívom fel a figyelmet.
"MEASZ: emlékezés
szentmisével a kispesti elhurcoltakra
A MEASZ Összefogás a Demokráciáért Kispesti Szervezete szükségesnek tartja, hogy megemlékezzünk arról a tragikus napról, amelyen 3 000 kispesti magyar állampolgár honfitársunkat a mai szélsőjobbosok elődjei elhurcoltak a monori téglagyár gödrébe, s onnan tovább a megsemmisítésbe.
Kérték az Önkormányzatot, hogy hozzon határozatot a 65 évvel ezelőtt történtek emlékeztetésére. Egy olyan rendeletet javasoltak meghozni, amely kötelezővé teszi, hogy minden év június 30-án a Városháza homlokzatára, erre az egy napra kitegyenek gyászlobogót. Ez a gyászlobogó emlékeztesse a kispestieket azokra a gyerekekre, fiatal- és öregasszonyokra, rokkant és már munkaszolgálatra nem alkalmas férfiakra, kiket 1944. június 30-án elhurcoltak a biztos halálba. Egyben ez a nap azokra is emlékeztessen, kiknek volt bátorságuk az üldözöttek mentésére. Kispesti polgárokra, cselédekre, keresztény papokra, kik az életük kockáztatásával mentették üldözött honfitársaikat. Példának állították Tomori atyát, aki a nyilasok székházának közvetlen szomszédságában bújtatta világhírű magyar, zsidó vallású operaénekesünket, Székely Mihályt. De említhetjük Ótott Mária cselédlányt, aki a téglagyári gödörből kimentette gazdája nyolc éves kislányát és felnevelte őt.
MEGHÍVÓ!
A MEASZ
Kispesti Szervezete június 30-án 18
órai kezdettel szent misével emlékezik az elhurcoltakra a kispesti
Templom téri Nagyboldogasszony Templomba.
A megemlékezésre
várják mindazokat, akik a napjainkban tapasztalt szélsőjobb térnyerése
idején e módon részesei kívánnak lenni a megemlékezésnek.
Hanti Vilmos, a MEASZ elnöke"
A meghívást továbbítottam, egyetértek azzal, hogy rengeteg honfitársunk módszeres eltávolítása és megsemmisítése olyan országos folyamat volt, amelynek részleteit sok helytörténeti erőfeszítéssel, arcok, tettek sorsok megörökítésével kell feltárni.
A tragikus kispesti nap történetével kapcsolatban: eddig úgy "tudtam", Budapest zsidóságát 1944 nyarán már nem deportálták, innen később, a nyilas korszakban indultak el a halálmenetek. Mint látható, ez sem ilyen egyszerű. (Persze, ha belegondolok, a Sorstalanság főhőse, Köves Gyuri is pesti zsidó fiatalként került a deportáltak közé, mert Csepelen volt a munkahelye, és a buszról szedték le a zsidókat egy razzia alkalmával. Kornai János önéletrajzából is úgy tudom, hogy pesti létére majdnem deportálták, alig tudott bujkálva viszajönni egy budapesti búvóhelyre.)
Január 23-a van. 1942-ben ezen a napon állították le végre az újvidéki magyar katonai hatóságok több napos tömeggyilkos "razziáját". Addigra azonban már több mint 3 ezer embert gyűjtöttek be, szállítottak "igazoló bizottságokhoz", majd lőttek a Dunába az állítólag partizánokra vadászó, de valahogy mégis civilekre - és igen nagy arányban az újvidéki zsidóságra - bukkanó magyar hadfiak. (A tiszti eligazításon elhangzott egy nehezen félreérthető mondat: "Ezt a szemetet le kell úsztatni a Dunán!" Nagyon naivnak kellett lenni annak a magyar tisztnek, aki ezek után tisztességes eljárásra gondolt.)
A későbbi hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendőrök 3309, zömében szerb polgári lakost gyilkoltak le, köztük 729 nőt, 299 idős embert és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 700 zsidó származású ember is.
Gránittáblát avattak az 1950-ben kivégzett Sólyom László posztumusz vezérezredes születésének századik évfordulója alkalmából december 17-én a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban.
Sólyom Lászlót, a magyar hadsereg egykori vezérkari főnökét 1950. május 20-án tartóztatták le. Hat tiszttársával állították bíróság elé, koncepciós perben ítélték halálra. Az ítéletet 1950. augusztus 19-én végrehajtották.