Tragédia, ami velünk történik

Blogomban válaszolok a „Hét év után: eltorzított nemek” című cikkemhez érkezett hozzászólásokra.

A cikk és kommentárjai itt olvashatók: Hét év után, 2011. december 14. . Úgy látom, mindaz, ami 2004 – majd 2010 – óta ebben az ügyben történik, nem tesz jót ennek az országnak és ennek a népnek, sem kívül, sem belül. Mi magyarok, egyáltalán nem olyan korszakunkat éljük, amelyre utódaink büszkén gondolhatnak majd vissza.

Tisztelt hozzászólók,

köszönöm a cikk átgondolására és kommentálására fordított figyelmet.

Az itt összegyűlt megjegyzések és a kialakult vita egy fontos ponton késztetett álláspontom felülvizsgálására: a téma érzelmi töltete és erős erkölcsi vonatkozásai sokkal higgadtabb és semlegesebb tárgyalásmódot tennének szükségessé, mint amire én képes voltam. Tisztelem és csodálom Bibót, de ezúttal nem hasznosítottam azt, amit tőle vitakultúrában, bonyolult történelmi és politikai kérdések tárgyalásában tanulni lehet. Konkrétan: a magyar jobboldaliak közül azokkal, akik tárgyalóképesek és az érveket átgondolni hajlandók, megértőbbnek, álláspontjuk iránt nyitottabbnak kell lenni, mint ahogy én tettem.

Mentség helyett két magyarázatom azért van: az egyik a műfaj – egy pár ezer karakteres véleménycikk nem ad lehetőséget a szükséges mértékű árnyaltságra. Adottnak vettem egy alaphelyzetet, ami 2004 óta kialakult és rögzült: akkori és mai nézeteimmel, magatartásommal, szavazói döntésemmel (ahogy a velem együtt szavazó sok százezer magyaréval is) kapcsolatban egy tudatosan eltorzított, becsmérlő címkézés vált uralkodóvá. Legfőbb célom annak jelzése volt, hogy nem igaz, amit rólam/rólunk állítanak, és ebben a súlyos kérdésben nem csak egyetlen tisztességes válasz-lehetőség volt, ahogyan ezt ma divat hangoztatni a jobboldalon (hozzáteszem, az, aki átgondolatlanul, elvakult nemzeti indulatból, a hazai és nemzetközi következményeket egyáltalán nem mérlegelve, a másképp gondolkodókat tele szájjal hazaárulózva vonult az urnákhoz, annak „igen” szavazatától teljes joggal el lehetne vitatni a tisztességet – de ez messzebbre vezet).

Másik magyarázatom, hogy előre sejthető volt a reakció. Az alább olvasható kommentárok egy része megalapozza a fentieket. Sok hozzászóló teljes értetlenségről tett tanúbizonyságot. Idegennek, nem magyarnak, késő Kádár-kori maradványnak, a megmagyarázhatatlant magyarázni próbáló nyúlnak és hasonlóknak címkéztek engem és a vitában megszólalók egy részét. Elvitatják tőlem/tőlünk a jó szándékot is, megpróbálnak kitagadni a közösségből. Ezek a hozzászólók utólag is bizonyították, hogy masszívan létezik az az elvakult jobboldaliság, amely néhányszor már tönkretette és most is tönkretenni igyekszik ezt a népet.

Sajnos nem találtam olyan hozzászólást, amelynek szerzője a hajdani igen szavazata mellett érvelve bármiféle nyitottságot és a megértés szándékát árulta volna el érveim – és mások érvei – iránt. Ennyiben cikkem nem érte el  a célját. Remélem azonban, hogy talán néhány jobboldali érzelmű olvasómban, akik itt nem szólaltak meg, módosítottam valamit közös közelmúltunk értelmezésén.

A jelenlegi helyzet úgy értékelhető, hogy a magyar jobboldaliak a 2010-es nagy választási győzelmük, és az azóta meghozott törvényeik alapján azt képzelik, mindez utólag azt bizonyítaná, hogy mivel jelenleg erősebbek, „igazuk” is van. Nos, ez tragikus félreértés.

Azt, hogy mennyire agyaglábakon álló győzelem az, aminek pozícióiból most nyilatkoznak, paradox módon Orbán Viktorra hivatkozva illusztrálom. 2004. december 5-én, majd a következő napokban, a népszavazás nyilvánvaló eredményét értékelve fideszes vezető-társaival együtt nyilvánvalóvá tette: megértette, hogy a nyolcmillió magyar választópolgár szükséges többsége nem fogja őt győzelemre vinni a kettős állampolgársághoz hasonló ügyekben (talán azért nem látták ezt előre a jobboldalon, mert már az is nem kis meglepetést okozott, hogy sikerült összegyűjteni a népszavazás kiírásához szükséges több százezer aláírást – és ebből az általános hangulat fordulatára következtettek).

A 2004-es népszavazáson két kérdés szerepelt egymás mellett: a másik, amely egészségügyi tárgyú volt, azt igazolta, hogy ugyanaz a választói tömeg, amely hajlandó volt egyáltalán megmozdulni, a szociális demagógiára sokkal inkább vevő, mint a nemzeti demagógiára. Orbán akkori nyilatkozatai egyértelművé tették, hogy elemezték és megértették ezt az üzenetet. Ami azóta történt, igazolta, hogy ennek megfelelően jártak el. 2010-es nagy győzelmüket a lehető leglaposabb és leghazugabb szociális demagógiával érték el – és az így szerzett meghatalmazást már gátlás nélkül „hasznosíthatták” a hasonló többséget egyáltalán nem élvező nacionalista irányváltás végrehajtása érdekében is.

Téved, aki azt képzeli, ezzel vége. Így átkényszerítve nem szabad áterőltetni ilyen súlyú változtatásokat. Nem lesz, nem lehet tartós a most kierőszakolt megoldás. A türelmi időt, amiről cikkemben írtam, nem használtuk ki. A kettős állampolgárság ügyében nem ment végbe valódi egyeztetés. A kommentárok egy részéből is látható, hogy ebben az ügyben éppen a részletek lennének a leglényegesebbek, amelyeket nem lehet egy igennel vagy nemmel eldönteni. A lózungok mögött eldöntendő kérdések egész sora húzódik meg – és a törvény 2010-es elfogadása óta tapasztalható kaotikus politikai kommunikáció csak alátámasztja, hogy a jelenlegi jobboldal gátlástalan manipulációra használja az ölébe hullott politikai felhatalmazást.

Egy biztos: mindaz, ami 2004 – majd 2010 – óta ebben az ügyben történik, nem tesz jót ennek az országnak és ennek a népnek, sem kívül, sem belül. Mi magyarok, egyáltalán nem olyan korszakunkat éljük, amelyre utódaink büszkén gondolhatnak majd vissza. Volt már olyan történelmünkben, hogy kiemelkedő valóságérzékről, bölcsességről tettünk tanúbizonyságot, és kivívtuk a világ elismerését. Soha nem azok voltak ezek az idők, amelyekben a hisztérikus, erőszakos irányzatok diktálták az ütemet.

Tragédia, ami velünk történik.

De volt már ennél sokkal nehezebb és reménytelenebb is. Karácsony jön. Bíznunk kell abban: túléljük ezt az időszakot is, megjön a józan eszünk, és ismét lesz a magyar népnek nagy korszaka.